2010. augusztus 31. 22:22
"Sorsok"
Úgy gondoltam régen volt már, hogy "Egy kép, egy történet" témakörben írtam valamit, így ismét elővettem a virtuális fotóalbumomat, hogy rábökjek egy kedves képemre, amiről elmerenghetek kicsit. Az előző bejegyzésemben bemutatott képhez hasonlóan ez is egy 2006-os munkám. Számomra szintén egy különleges darab. Annak idején, amikor rendszeresen megmérettettem magam fotós fórumokon a képeimmel építő kritikákat gyűjtve, talán ez a kép volt az első komoly sikerem, mely nagyon sok pozitív értékelést kapott. A technikai és a kompozíciós elemzés helyett azonban egy rövidke személyes történetet szeretnék most elmesélni.
Tehát a kép 2006. júliusában készült, egy napos délutánon, amikor a kislányommal bóklásztunk a lakótelepünkön, múlatva az időt. Kitaláltuk, hogy felmegyünk arra a felüljáróra, ami a közelben magaslik egy vasúti rendező-pályaudvar közelében. Ahogy említettem, azok az idők voltak, amikor bármire ránéztem, az első gondolatom az volt, hogy le akarom fényképezni, (Manapság is hasonló persze, de már jóval szelektívebben viszonyulok ilyen irányú szenvedélyemhez:) és azon kívül, hogy mindent fényképezni akartam, mindent másképpen is kezdtem látni, hiszen azelőtt ezerszer is elmentem ugyanezen a helyen, mégsem tűnt fel semmi. Tehát, ahogy lépkedtünk a lépcsőn felfelé, rögtön szemet szúrt az érdekesen kanyargó sínpár jobb oldalon. Akkor még csak a középső része tűnt fel, nem a sínrendszer, amiben elhelyezkedett. Persze már emeltem is a mutató és hüvelykujjaimat mind a két kezemen, hogy belenézzek a képzeletbeli fényképezőbe, hogyan is mutatna ez a képen. :) Miután megnéztünk pár elhaladó tehervonatot, sikerült kompromisszumot kötnöm a gyerkőccel, hogy most kicsit felfüggesztjük a "felderítést" és hazamegyünk apa fényképezőgépéért, hogy visszajöhessünk ide és megcsinálhassuk a megálmodott képet. :) (Ez mindig is visszatérő momentuma volt kettőnk lakótelepi kalandozásainak :) Állványra is szükség volt, mivel erősen rá kellett közelíteni a témára ahhoz, hogy a térbeli hatás kellőképpen felerősödhessen, illetve, hogy kizárjak minden fölösleges tereptárgyat.
Természetesen ez így sem sikerült kellőképpen, ezért kellett ilyen szűkre vágnom a képet, szinte álló panoráma formátumban. Minőségileg sem lett valami kimagasló a kis kompakt gép 10x-es zoomjának optikai hiányosságai miatt, így aztán jócskán utómunkáltam rajta és egy egyhe kékes árnyalatú fekete-fehér színvilágot álmodtam hozzá. Aztán valahogy megtörtént az asszociáció. Már nem csak egy kanyargó sínpárt láttam középen, hanem a sok párhuzamot, az elágazásokat, a váltókat. Nyilvánvalóvá vált számomra az összehasonlíthatóság az emberi életekkel. Így a képen a sínpárokat emberi sorsokhoz hasonlítottam, innen ered a kép elnevezése is. Igyekeztem valami gondolatébresztőt alkotni, mely egyszerre mutatós esztétikailag és egyszerre ad alkalmat az agyunknak arra, hogy több dimenzióban lásson és elemezzen. Na, ez a vége jó sűrűre sikeredett. :) Ennyi jutott eszembe a képről hirtelen. A kép utóéletével kapcsolatban még annyit mondanék, hogy később, amikor megvettem első komolyabb gépemet, visszamentem, hogy kattintsak egy jobb felbontású képet ugyanott, ugyanúgy, de nem ilyen lett. Hiába próbáltam többször is valahogy nem tetszett a kép hangulata. Talán a fények beesési szöge vagy szórtsága miatt, vagy talán azért mert vannak megismételhetetlen pillanatok. Legjobban tesszük ha igyekszünk mindig a megfelelő időben hozni a megfelelő döntést. :) (de azt hiszem, ennek már semmi köze nincs a képhez) Egy zárógondolattal búcsúznék, melyet anno a fotóm alá írtam a kép első webes publikációjának alkalmával.
Te honnan jössz? Merre tartasz?